2017. január 20., péntek

Közvélemény-kutatás!

Sziasztok! Most tettem pár perce közzé egy közvélemény-kutatást, melynek célja, hogy segítsetek eldönteni, hogy van-e értelme írni ezt a blogot. A jobb oldalsó sávban találhatjátok meg. A szavazás határideje: 2017. 03. 30. 09:42. Szívesen fogadom a negatív és pozitív kritikákat is egyaránt (szükségem is van rájuk, egy kis útmutatásért). Köszönöm a segítségeteket! :)

2016. november 24., csütörtök

8.FEJEZET~ Grantdrew

Sziasztok! Megérkezett a 8. rész. Az a rész, mellyel visszatérek közétek és amellyel remélem sok-sok örömöt és izgalmas percet okozhatok nektek. Válaszaitokat továbbra is örömmel várom.  Jó olvasást kívánok! :

  Éreztétek már úgy magatokat, hogy nem tudtátok, éppen félnetek kell vagy teljes biztonságban vagytok? Hogy a lábatok alatt tátongó szakadék az édes nyugalmat vagy a soha véget nem érő szenvedést ígéri?
  Pontosan így voltam ezzel én is. Csak néztem a hatalmas hullámokat, melyek az alattam fekvő göcsörtös szikláknak csapódtak és próbáltak egyre feljebb és feljebb törni, mint akik valóban elhiszik, hogy tudnak repülni. Vajon én tudnék repülni? Milyen érzés lenne? Egybeforrni az éggel és a rajta úszó felhőkkel.
  Fejemet az égbolt felé fordítottam és lenyűgözve figyeltem végtelenségét. Minden annyira meseszerűnek tűnt. A szél, amely a hajamat borzolta, a tenger sós aromája és a sirályok vadászásra kész kiáltásai.
   Egy dal csendült fel a messzeségből. Lágyan és vidáman szólt, melytől rögtön táncra perdültem. Olyan könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, abban a pillanatban bármire képes lettem volna. Lábaim olyan lépéseket jártak, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Fejemet hátravetve nevettem, úgy, hogy még a könnyeim is kicsordultak a hihetetlen boldogságtól. Ritmusra ringattam a csípőm, a zene üteme egyre gyorsult, vele együtt a mozgásom is. De ez fel sem tűnt, egészen...
-Ivy! Ivy, az isten szerelmére. Figyelj rám! Hagyd abba a táncot, ez egy csapda. Gyere le a szikláról!
-Ne próbálkozz, Justin. Nem tudsz átverni.
-Basszus, Ivy, nyisd ki a szemed!
  Úgy tettem, de a könnyeim már nem az örömtől folytak. Ott álltam a szikla peremén, lábujjaim, már a szakadék felett lógtak a semmiben, mégis folytattam a forgást. A zene tovább gyorsult, szinte már nem is lehetett hallani az ütemét, úgy egybefolyt. Szédültem, reszkettem, de a táncot nem tudtam abbahagyni.
-Justin segíts! Nem tudok megállni.
Pánik tört rám, csapdában éreztem magam, mely a saját testem volt, ami felett nem tudtam uralkodni. Légzésem felgyorsult, már az ájulás kerülgetett, mikor egy lökést éreztem és elkezdtem zuhanni. A hűvös levegő durván az arcomba csapott, a szívem ki akart törni a bordáim közül félelmemben, mert tudtam, hogy itt a vég...



°_____°
  
  Sikítottam. Sikítottam amennyire csak tudtam. A fejemet a párnán dobáltam, hajam izzadt tincsekbe tapadt össze, kezeimmel a paplant ütögettem. Valaki berontott a szobába és hideg vizet borított rám, amitől rögtön éberebb lettem. 
-Mégis mit művelsz??-ordítottam, de ahogy kinyitottam a szemem, elhallgattam.
Abbahagytam a hisztériát és körbenéztem. Egy sötét, agyagfalakból álló szobában feküdtem. A függönyök be voltak húzva, így éjszakai sötétséget kölcsönzött a helyiségnek. Az ággyal szemben egy kis asztal állt, az alá tolt széken pedig a ruháim feküdtek....a fekete ruháim, melyeket a temetésen hordtam. A pásztázás után az ágyam szélén ülő emberre tévedt a tekintetem. Hosszú, világosbarna szerzetesruhát viselt, mely másokon lógni szokott, viszont rajta a hatalmas izmai miatt megfeszült, majd' szétrepedt. Kicsit félelmetesnek is hatott. Ruhájáról arcára terelődött a tekintetem. Először a szeme az, ami rögtön megfogott; nem egyszerű barna volt, hanem a föld természetes barnája
, egy kis zöldes beütéssel. Szinte rikított a napbarnított bőréhez és ébenfekete, rövid hajához képest. Álla kissé szögletes és előreugró volt, mely karakteressé és egyben uralkodóvá tette kinézetét, melyen telt ajkai enyhítettek kicsit. Szája szinte meg sem mozdult, úgy szólt hozzám:
-Ideje volt, hogy felébredj. Három napja feküdtél és minden éjjel felverted a falut a sikításaiddal.
-Mi történt?- kérdeztem rekedt hangon, még mindig az álomtól kábultan..El sem hiszem hogy ez csak az agyam szüleménye volt.
-Az erdőben találtunk rád néhány társammal, amint a földön fekszel eszméletlenül, ezért elhoztunk ide, kiürítettük a szervezetedből a mérgeket és most itt vagy. De már biztos éhes vagy és az asszonyok már nagyon kíváncsiak rád, úgyhogy jobb lesz, ha felöltözöl gyorsan, mielőtt rád törnek. Ott van a széken, amit fel tudsz venni. A régi ruháidat megtartottuk, hátha lehet még belőle hasznosítani valamit, de a legtöbb tönkrement, amikor le kellett tépni rólad...
-Várj, akkor te láttál meztelenül?
A kérdés hallatán, mintha egy kicsit elakadt volna a szava, de mire ez feltűnő lett volna, már válaszolt is:
-Természetesen nem, az ápolás a nők feladatai közé tartozik. Megyek, szólj, ha készen vagy és Erámel körbevezet.
-Miért nem te?
De választ nem kaptam, csak kilépett a szobából, így magamra maradtam. Feltápászkodtam és szép lassan elballagtam a pántos, V-nyakú egész testes szoknyámért. Kifejezetten jól állt, bár a sápadt arcom és karikás szemeim nem segítettek az összhatáson. Vettem egy nagy levegőt és kikiáltottam:
-Kész vagyok.-kiáltottam és máris hallottam a közeledő lépteket.
-Akkor gyere, körbevezetlek! Erámel vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.
-Ivy.
-Igen, tudom. Mindenki rólad beszélt, az elmúlt három napban. Sajnos Marcelonak más dolga akadt, ezért vagyok én most itt. De remélem én is megfelelek majd neked.-ekkor egy hatalmas vigyorral az arcán nézett rám, melytől azonnal nevethetnékem támadt.
-Így már sokkal jobb, Ivy. Induljunk, kész a vacsora.
Elhúzott előlem egy, a plafonról lelógó anyagot, ami ajtóként szolgált, és máris kint voltunk az udvaron. A kis kunyhók kör alakban helyezkedtek el, középen pedig egy amolyan főtérként használatos terület állt. Elszórva zöldséges és gyümölcsös bódék álltak, melyek körül vevők és árusok sürögtek-forogtak. Mindenki elvehette azt, ami neki kellett, de nem láttam senkit, aki fizetett volna. Már épp rákérdeztem volna, amikor megszólalt:
-Erre.-mutatott egy kétemeletes épületre Erámel.
  Az étkező nagyobb volt, mint gondoltam. Mindenki ugyanolyan ruhában volt, mint a mellettem álló férfi és én. Csendben fogyasztották vacsorájukat, mégis jó volt a hangulat. A szokásos fehér kórházi csempék helyett színes, vidám minták játszottak a falon. Gyerekek boldog duruzsolása hallatszott ki a halk csamcsogások közül és boldog arcokat lehetett látni mindenhol.
  Kiválasztottunk egy asztalt, ahova le tudtunk ülni és neki láttunk a finomságoknak. Rengeteg jobbnál jobb étel sorakozott előttünk, melyre a gyomrom hangosat korgott. Erámel arcán megjelent egy halvány mosoly és elém tolt egy tál ételt. Egészen eddig nem éreztem, hogy éhes lennék, mégis elégedetten dőltem hátra, miután jóllaktam.
-Kérdezhetek valamit?-törtem meg a csendet.
-Persze.
-Ki készíti ezeket az isteni fogásokat? Meg kell ismerkednem vele és esküszöm megcsókolom mind a tíz ujját.-erre egy nevetés volt a válasz.
-Komolyra fordítva a szót, elmondod nekem, hogy hol vagyok? Marcelo szinte semmire nem válaszolt, csak kiviharzott a szobámból.
-Ne vedd zokon tőle, ő mindig is ilyen volt. Majd megszokod, hogy mindenkivel ilyen. A falu neve pedig Grantdrew. Kicsit bonyolult elmagyarázni, hogy hol fekszik, a lényeg, hogy teljesen el vagyunk zárva az emberektől. Sokszor jobb is így....De mindent el fogok mesélni, most viszont ünnepeljük meg, hogy életben maradtál.
  Ekkor a kezemnél fogva kihúzott a térre és a hangosan szóló zene ütemére pörgetett egyet rajtam. Boldog nevetésben törtem ki, meztelen lábam a homokban fúródott, miközben ugráltam, forogtam és élveztem a zene ritmusát. Erámel megfogta a csípőmet és magához húzott, míg én a karjaimat a vállára tettem és így pörögtünk tovább. A hajam lobogott mögöttem, körülöttünk az emberek ugyanúgy nevettek és ropták, mint mi. Senki nem figyelt ránk, mintha máris elfogadták volna, hogy itt vagyok. Úgy éreztem, haza értem.
 -Állj!-a zene elhallgatott. Mindenki elcsendesedett és csak egyetlen egy ember felé fordult. Afelé az ember felé akitől rettegtek, amint meglátták. Akitől én is rettegtem....

2016. november 21., hétfő

Visszatérés? ;)

Sziasztok!
Hűha sok év eltelt már az utolsó jelentkezésem óta és máig meghat az az odaadás amellyel biztattatok az írásra és örülök annak a sok-sok olvasónak is akik végig követték a történetem. Most egy új hírrel állok elétek; úgy döntöttem, hogy folytatom az írást és ugyanezt a történetet viszem tovább ám egy kis csavar várható benne :D És hogy mi is az pontosan? Azt megtudjátok a héten megjelenő részből, amennyiben vártok még vissza és nem untátok meg a drága kis "esti mesém". Nagyon izgulok a válaszaitok miatt és remélem ugyanolyan (ha nem jobb) örömmel és közös élményekkel boldogíthatjuk egymást. További szép estét mindenkinek! 

2014. április 24., csütörtök

7. FEJEZET~ Egyedül

Sziasztok! Hát megérkezett az utolsó, befejező rész. Remélem nem okoztam csalódást.
-Távol kell tartanod magad Biebertől!-utasított Jeremy.
-Mégis miért? Nem félek tőle annak ellenére sem, hogy egy szörnyeteg.
-Nem mondott el mindent.-jelent meg egy kaján mosoly az arcán-A guardok 19 éves korukban bevésődnek egy lány/fiú iránt. El kell érniük, hogy beleszeressen az illető. Aztán, hogy együtt maradhassanak....
-Mondjad már!-utasítottam elfehéredett arccal.
-Meg kell ölnie a lány családját. Ebben az esetben a tiédet.-nem hittem a fülemnek. Hirtelen el kezdtem szédülni.- Egy ősi quta boszorkány megátkozta ezt a fajt. Ha nem öli meg a családod ő maga hal meg, mert nem nemzhet utódokat, amíg a család él. 
-E..e..z
-Szerintem jobb, ha sietsz.

                                            °______°

Berontottam a lakásunkba. Körül néztem, de nem találtam senkit. Éles sikoly törte meg a csendet. Felrohantam az emeletre, és Justint és az anyámat találtam a szobámban.
-Mit csinálsz?-kérdeztem elfúló, remegő hangon.
-Oh, szia, Ivy! Édesanyád csak megijedt ahogy beléptem a szobába.
-Ne hazudj!
-Mi? Most mi a bajod? 
-Ezt ne anyu előtt.-suttogtam.
-Valami baj van kislányom? Ha akarod én elzavarhatom ezt a fiatalembert.
-Nem kell, anyu. Köszönöm. Csak szeretnénk kicsit beszélgetni.
-Rendben. Lent leszek a konyhában, ha bármi gond van.
Kilépett  az ajtón és hallottam a lába dobogását a lépcsőn. Mikor úgy gondoltam már nem hallhat minket, hát rákezdtem.
-Mégis mikor akartad elmondani nekem a teljes történetet? Mikor majd végeztél? Mondhatom nagyon jól esett.
-Mégis mi a francról beszélsz? Állandóan csak azt hallom tőled, hogy milyen bunkó és tapló vagyok. Érdekes, hogy ezt a taplót pont te smároltad le!
-Miért? És te? Folyamatosan sértegetsz!
-Az nem sértegetés, hogy első nap megdicsértem a kis hátsódat. Ellenben te egy szép szót sem szóltál hozzám?
Ez kezd átmenni dedósba, mintha azon veszekednénk ki építse meg a legóból a következő várat.
-Talán zavar?-kérdeztem.
-Igen. Ha tudni akarod zavar.-suttogta felém közeledve.
-Ha ennyire érdekel, hogy mit gondolok, akkor ne öld meg a családomat.-most már mindketten halkan beszéltünk, hogy senki ne hallja. Justin szeme tágra nyílt, ahogy tudatosult benne a mondanivalóm.
-Ki mondta ezt?-közömbös volt a hangja.
-Jeremy. És gondolom most te épp ezért voltál az anyámmal.
Justin egyre közelebb lépett, én pedig hátráltam egészen a falig. Testünk alig pár centire volt egymástól. Éreztem lélegzetét és bódító illatát. Ivy koncentrálj! Ez a fazon épp a családodat akarja kinyírni!
-És te ezt el is hiszed, vagy csak bemesélted magadnak?-hosszú csönd volt rá a válasz. Szája sarka felfelé kunkorodott.
-Szóval?
-Nem. Nem hiszek neked. Jeremy i......-már túl közel volt. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtenné. Miért hazudok magamnak?-Az ördögbe is persze, hogy nem hiszek neki. De...-Ajka óvatosan az enyémhez ért. Először nem mozdultam, teljesen leblokkoltam. Először lassan csókolgatta alsó ajkam, majd elkezdte szívni. Egy halk, visszafojtott nyögés szaladt ki a számból, mire felmordult. Szánk lassú, érzéki táncot lejtett. Óvatosan megérintette nyelvével a számat, bejutásért könyörögve. Teljesen megfeledkeztem mindenről. Nagyon is kívántam ezt a fiút, aki épp úgy kívánt engem is. Neki nyomott a falnak, kezét derekamra csúsztatta.
-Justin... Nem kéne... az anyám....-lihegtem elszakadva tőle. A lábával bevágta az ajtót. Elmosolyodtam a türelmetlenségén. Újra megcsókolt, majd derekamnál fogva felemelt. Csípője köré fontam a lábam. Óvatosan lefektetett az ágyra és a pólóm szegélyét fogva lerántotta azt rólam. Én sem tétlenkedtem. Feltárult előttem tökéletes, izmos felsőteste. Már csak egy fehérneműben feküdtem alatta. Mikor ezeket is eltávolította rólam, szégyenlősen fordultam el tőle.
-Nem kell miért szégyellned magad.-búgta a fülembe. Nem is kellett több. Lerángattam róla a maradék ruhát. Hosszú kényeztetések után, lábaim közé térdelt és belém hatolt. Először fájt, de hamar gyönyörré változott. Mondtam már,hogy isten ez a pasi?

                                                    °_______°

Egyedül ébredtem az ágyamban. Nem értem miért ment el. Lehet, hogy csak erre kellettem neki? Vajon meddig aludtam? Kikászálódtam a meleg ágynemű alól, majd lezuhanyoztam. Gyanúsan csend volt a házban. Gyorsan felöltöztem és lementem a konyhába, ahol legutóbb anyu főzött.....

                                                    °______°

Fekete ruhám alatt úgy éreztem, mindjárt összeesem. Hideg szél borzolta a hajam, habár nyár volt. Nem voltak sokan a temetésen, hisz még mindig kevesen tudnak a halálesetekről. Igen. Jól hallottátok. Többes szám. Ahogy a koporsókra szórták a sok földet, melyekben az egész családom feküdt, megesküdtem, hogy soha nem nyugszom, amíg Justint meg nem ölöm. De ha jobban belegondoltam, már csak ő maradt nekem. Az egyetlen "ember" aki maradt.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem fátyolos hangon a küszöbükön.
-Téged. Örökre.-felelte.
-Rendben. Hajrá.-mondtam és a szeme láttára bekaptam a mérgező bogyókat. Lehet, hogy csak ő maradt nekem, de akkor sem fogok hozzá futni. Minden elsötétült. Már nem volt ég és föld. Nem volt szeretet és harag, bánat és öröm. Csak a mindent elnyelő sötétség, ahol a családom vár rám. A halott családom.

Sziasztok!

Sajnálatos módon jelentem be, hogy a blogot be szeretném zárni. Ez volt életem első blogja. Ki próbáltam milyen bloggernek lenni és sajnos ez nem az én stílusom. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki folyamatosan olvasta és kommentelt, persze a feliratkozókat sem felejtsük el. Remélem tetszettek nektek az eddigi részek.

2014. április 12., szombat

FIGYELEM!!!!

Sziasztok! Sajnálatos módon nem tudom a hétvégén hozni az új részt, mert sok minden közbe jött és még a sulival is foglalkoznom kéne. :( DE! Kedd délután vagy szerda délelőtt /délután tudom hozni. A következő hétvégén sem lesz új rész, de amint lement ez a hét minden folytatódik úgy tovább, mint eddig. Köszönöm a megértéseteket!

2014. április 6., vasárnap

6.FEJEZET~ A köd

Sziasztok! Köszönöm szépen a pozitív hozzászólásokat. Továbbra is örömmel várom a véleményeteket s örülnék, ha mások is írnának, és légyszíves, ha tetszik iratkozzatok fel. Mint ígértem megérkezett a következő rész. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Mindketten eltűntek a szemem  elől. Vajon mit csinálhatnak?
Elindultam arra, amerre sétáltak, hátha egy ablakon keresztül többet megtudhatok. Bingó. A hatalmas üvegfalon keresztül megláttam, hogy egy lépcsőházba mentek. Annyira figyeltem őket, hogy észre sem vettem, hogy egy rózsabokorba sétáltam.
-Auuu....-szisszentem fel. Justin hirtelen megállt a lépcsőn és az ablak felé indult, miközben anyunak mondta, hogy menjen csak tovább. Gyorsan lebuktam a bokor mögé. Egy darabig még nézelődött, de szerencsére nem vett észre és felfele indult. Oké, most utánuk kéne mennem az emeletre. El sem hiszem, hogy csak egy vékony fafal választ el tőlük.
Addig sétáltam a fal mellett, míg meg nem találtam az ajtót. A villanyt már lekapcsolták az étkezőben. Óvatosan benyitottam. Még magam is meglepődtem, hogy nyitva volt. Ennyire azért nem lehet biztos benne, hogy senki nem fog betörni hozzá, tekintve, hogy én most pontosan azt csinálom. A földszint egy hatalmas kör alakú tér, ahol egyben van a konyha, étkező és nappali. A lépcsősor szemben állt. Megmozdultam az irányába, de a fapadló megnyikordult. Csodás. Bár gondolhattam volna, hogy ha az egész ház fából van akkor a padló is. Becsuktam a szememet és nagyon lassan elindultam. Nem vett észre senki. Megmarkoltam a lépcső korlátot és felfele sétáltam. Az első emelet hasonlóan nézett ki, mint az előző, de itt több fal volt. Benyitottam az első ajtón. Egy szép, világos lány szobát találtam. Valószínűleg ez lehet Julie szobája. De miért nem hívott meg sosem hozzájuk? Biztos, mert a bátyjával rosszban vagyok.
A második ajtó mögött egy sablonos szoba volt. Talán a vendégeknek. A harmadik egy fiú szobája. Justin szobája. Teljesen más, mint amire gondoltam. A szoba közepén egy franciaágy feküdt. Mellette éjjeliszekrény, beépített gardrób. Csak az uralkodó színek miatt tűnt fiú szobának. De semmit nem találtam ami Justint jellemezné. Túl egyszerű volt. És rend. A második emeleten sincs senki. Hatalmas sikoly zavarta meg a már megnyugtató csendet. Felrohantam a legfelső emeletre. Egy társalgó volt fent. Anyu és justin az erkélyen állt, és egy szike volt anyu torkához szorítva. Nem vettek észre. Gyorsan körül néztem egy éles tárgy után kutatva, míg meg nem találtam egy poharat az asztalon. Ez is megteszi. Odasettenkedtem, megragadtam a tárgyat, és elhajítottam Justin feje felé. Elengedte az áldozatát, megpördült és elkapta a poharat. Mind ezt hihetetlenül gyorsan. A szemei rám szegeződtek és szikrákat szórtak. Megijedtem.
-Mit keresel itt?-Inkább költői kérdés volt, mint választ váró. Nem szóltam semmit. Egy darabig még néztük egymást, míg be nem ugrott, hogy épp anyámat próbálom megmenteni.
-M..mit akarsz anyutól? Meg akarod ölni?-szólaltam meg vékony hangon. Szinte már suttogtam.
De csak a szemével válaszolt, mutatva, hogy anyu itt hagyott. Még is miért?
-Beszélnünk kell!
-De..
-Most! Gondolom választ akarsz kapni a kérdéseidre. Most megkaphatod.-mondta ellenkezést nem tűrően. Követtem a kanapé felé és leültem vele szemben.
-Én egy guard vagyok. Minden este átváltozunk. Hosszú körmeink és szőrünk nő. Általában falkákban vadászunk. És..
-Mi van? Te voltál egyik este a sikátornál? Te támadtál meg? Miért??-Már ordítottam. Nem hiszem el, hogy ez igaz.
-Nem én voltam. Én mentettelek meg tőle. Nem akartam, hogy bármi bajod essen.-feleli már ő is.
-Miért kéne elhinnem? Hisz valószínű, hogy amit mondasz az egész egy hazugság.
-Nem mondtam, hogy hidd el. Csak az igazat mondom. A többi rajtad áll, hogy el is hiszed-e.-felelte nyugodtan. Most erre mit mondjak? Agyamat, mintha egy köd borította volna. Nem tudtam uralkodni magamon. Felugrottam és ajkamat az övére nyomtam. Nem tiltakozott. A pólójába kapaszkodtam, míg ő az ölébe húzott. Simogatni kezdte a hátamat. Meleg keze a pólóm alá siklott. Hirtelen kinyitottam a szemem és elhúzódtam tőle.
-Már elhiszed?-mormolta.
-Azt hiszem. Bocs az előbbit.-pirultam el. A francba, de hisz nem érzek iránta semmit. Már a második emeleten jártam, mikor valaki átölelte a derekam.
-Ne Justin. Mennem kell haza.-Fordultam meg, de rögtön a torkomra fagyott a szó. Jeremy állt velem szemben. Éjszaka volt és már elkezdődött az átváltozása. A testét foltokban sötét szőrök tarkították.
-Hellóka. Kicsit beszélgethetnénk nem gondolod?